Houston, baj van! Most vagy eltévedtem, és két hasonló nevű étterem is van ebben a városban, vagy a díva szeret fél óránál is többet késni. Megcsörren a telefonom: Beyoncé az. „Rohanok már, ne haragudj! Csak V. R. T. van! Öt perc!”
Véerté? Ez valami kód lehet? Aztán amikor belibben ragyogó bőrrel, csillogó hajjal, mosolygó szemekkel teveszínű kasmírpulóverben, farmerban és balerinacipőben, úgy fest, mint aki itt lakik öt percre, és épp csak leugrott hozzám. Ami majdnem igaz is: a szülei itt élnek Houstonban. Rendel egy ráksalátát, és várakozó szemekkel néz rám.
Ne haragudj, de nem teljesen vagyok képben. Mi az a V. R. T.?
Ó, nem, én kérek bocsánatot! Váratlan Rajongó Támadás, mi csak így mondjuk otthon. Kiszálltam a kocsiból, és pár iskolás lány megállított, hogy autogramot szeretnének, aztán elkezdték mesélni, mennyire szeretnek. Az egyikük meg sem mert szólalni, viszont majdnem elsírta magát. Nem volt szívem otthagyni őket. Ugye nem haragszol?
Dehogyis! Sűrűn előfordul veled ilyesmi, hogy nem tudsz végigmenni az utcán anélkül, hogy ne állítanának meg idegenek?
Nem. Képzeld el, a múltkor például New Jerseyben jártam anyuval és az unokahúgommal egy dinoszauruszkiállításon, ahol több ezer gyerek sétált a szüleivel, és senki sem zavart bennünket. Pedig nem testőrökkel mentünk, egyszerűen tiszteletben tartották, hogy nekem is van magánéletem. Néha normálisnak tűnik az élet. Semmi munka, és semmi felhajtás.
Mi volt eddig a legdurvább olyan esemény, amikor a rajongók vagy a média betolakodtak az életedbe?
Mérhetetlenül szomorú vagyok, hogy ezt kell mondanom, de egy bazilikában történt. Odajöttek hozzám a szertartás alatt, és bámultak. Többen elővették a mobiltelefonjukat, és elkezdtek fényképezni meg kamerázni. Persze gondolhatod, hogy nem tudtam koncentrálni! Most már nem is járok templomba, ami szégyen. Remélem, hogy Isten megérti az okát.
Mi a legnehezebb dolog abban, hogy híres vagy?
Nem akarok panaszkodni, mert igazából nagyon szerencsés nőnek érzem magam. Én akartam ezt, és keményen megdolgoztam azért, hogy most itt nyafogjak a sztárság hátulütőiről. Egy valamihez ragaszkodom csupán: hogy megtarthassam magamnak a magánéletem titkait. Sosem beszélek arról, hogyan működik a kapcsolatunk Jay-Z-vel, milyen kocsit vezetek, mennyi pénzem van, vagy hogy például kiknek adakozom. Egyszerűen ilyen vagyok: már iskoláskoromban sem dicsekedtem azzal, kibe vagyok szerelmes. Megértem, hogy az emberek kíváncsiak rám, szórakozásra vágynak, és nem szoktam mérges lenni amiatt, ha kérdezgetnek az újságírók. De attól, hogy celebriti vagyok, nem kell minden részletről, történésről beszámolnom. Ez nem szappanopera, hanem az életem. Felháborít, amikor egyes riporterek kitalálnak rólam meg a családomról dolgokat, és megalázó stílusban, tele rosszindulattal hülyeségeket hordanak össze. Nem akarok ebbe belefolyni.
Melyik testrészeddel nem vagy elégedett?
Mindig is vékonyabb karokat szerettem volna. És hosszú, kecses lábakat. De csak gyenge pillanataimban elégedetlenkedem, egyébként elfogadtam a testem olyannak, amilyen. Szeretem, hogy ilyen kerek, sosem zavart, hogy nem XS-es vagy S-es a méretem. Azért rengeteget edzek. Taposógép, futás, úszás, és ha felcsúszik pár kiló, akkor salátázás és korpás müzli kilószámra. De nem a diétáimról vagyok híres, azt hiszem.
Hogyan képzeljünk el téged a szabadidődben?
Ha csak tehetem, itt vagyok Houstonban, a családommal. Anya főz, és kényeztet, úgy viselkedik velem, mintha még mindig a kislánya lennék. Ezt imádom. És az ünnepeket. Karácsonykor összejön mindenki: Kelly (a Destiny’s Childból), az unokatestvérem, Angie, a húgom, Solange és a szüleim. Ülünk a fa körül és bontogatjuk az ajándékokat, mint bárki más. Eszünk délben, aztán négykor a maradékokat, nyolckor meg jön a vacsora. Lefekvés előtt pedig, olyan hajnali egykor, megint eszünk. Hát, izé, szeretjük a hasunkat, na.
(A teljes interjút elolvashatod a Cosmopolitan 2010-es, januári számában! - Amit a honlap szken galériájában is megtalálsz!)